Miért mindig azt bántjuk meg a legjobban, akit a leginkább nem szeretnénk bántani? Most ez jár a fejemben... Olvasgattam néhány idézetet és kigyűjtöttem, amik a leginkább megfogtak, íme:
“Akkor szeress, amikor legkevésbé érdemlem. Mert akkor van rá nagy szükségem.” (Kínai közmondás)
“Az igazi megbocsátás arról szól, hogy az illetőt, aki vétett ellenünk, ugyanoda, pontosan ugyanabba a státuszba fogadjuk vissza, ahonnan vétke miatt kiesett.” (Zsolo)
"Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.” (Paulo Coelho: A fény harcosa)
És amit olvasva, a gyomrom kisebbre szorult össze, mint eddig akármikor (pedig elég sokszor összeszorult már):
“Aki szeret, elenged, felejt és megbocsát. Aki mindezt elvárja másoktól csupán önmagát szereti. Önmagunk elvesztésének a legbiztosabb módja: a szeretet elvárása. A szeretet elvárása önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.” (Tatiosz)
Ez mennyire igaz!!! Én mostantól így élem az életem! :)
Ez mennyire igaz!!! Én mostantól így élem az életem! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése